…de ember, nézz már rám, romokban heverek, mint az értékcsökkentett mosottszar teszkós vákuum-csomagolásban, érzelmileg-és-értelmileg nullára redukálódva, ezek meg valami kibaszott diszkót keresnek rajtam az éjszaka közepén…
say: hello tragedy.
Emlék-gócokat görget maga előtt az idő, árnyékos kis utcák közt korzózva nyeled a felokádott kátrány fekete mocskát, szétfolyik a város, és elsodor ez az ijesztő, izzadtságszagú, képmutató utcabál, ez a rohadt túlzsúfoltság, ahogy keverednek a képek, a színek, a hangok, a parfüm, a női báj, az arcok hazudnak, minden vonás csak megannyi soha-vágy ráncokba kövült keserve, és minden elhatározás ezerszer újrajátszott mozdulatsorokban rozsdálló soha-meg-nem-tett, minden mosoly felénk csak a tragédiák könyöradománya, ahogy filctollal skiccelt, szív-alakú maszatot mosunk szét egymás mellkasán, mi, a dörgölőző-verejtékező tömeg, önmagunk hevenyészett vázlataiként, sokan-is-mindig-egyedül…
-Vészriadót fújnak az elmédben-
Egy puha érintés, bőröd alá fúrva magát belecsomósodik a húsba, szinte érzed ahogy gusztustalan, rosszindulatú daganattá tökéletesedik az elbaszott testedben, undorodunk a másik látásától, ahogy egymásba-koccant tagjaink sikoltva ellenkeznek, és irtózunk már önnön magunk hitványságától, minden megtartott, de hiába-éltetett emléktől, amely üvegszilánkká ért könnycsepp-testével belül még hasogat-fájdít-kaszabol, felforrt bennünk az élet, habzik ki a szánkon a testben felgyülemlett lélek, túlcsordulunk, ahogy a boldogság silány, de csillogó illúzióját ölelve, harsány kacajok mögött nyomorúságos darabjainkra hullunk…
Ez a mi hulladék-birodalmunk, édesem…
...
A szív tizedmásodpercnyi áramszünetében, falra mázolt árnyképekkel rohansz a fény elől, vad vágtában gyűrve meztelen talpad alatt a porrá lett valóságot. Lyukasra álmodott zubbonyod múló, maszatos tükörképe vagyok, s két tenyered acél-támasztékával sulykolod belém az időt, feszíts keresztre, petrolkék-Pilátus, merész, bódult tündérjáték ez, ahogy ízlelem én-halálban oldott képeid keserű szeszét, tükör-mélyű pillantásod sem más, csupán semmibe hajított, kihűlt lampion, ahogy hajnalhintaként fejébe húzza az éj, -akár egy ócska, csillagpettyes cilindert-, a Hold fénylő ólomtengerét…
it seems we're here.
Villódzó fény-trubadúr vagy!
Csillogó ködbarikád a közéd-és-közém szorult lélegzet, feneketlen, lyukasra-emlékezett sarkokban, és le sem írt sorokban, az ott felejtett, pillanatnyi-eszmélet, ahogy rád-eszmélek, csupapuhaság odakinn a porrá-plazmává bomló csillagköd fullasztó hidege, s mindez, semmibe szórt, szikrázó vidék szemeid lakatlanná repedt tükrén, hogy pár elnyesett szív-húrral, bizsergető dallammá komponáld felrobbant planétáid súlytalan álmát, de csak ábránd, csak ábránd vagy, te lelkek kámforrá vált zug-zenésze…
Ólomból fröccsentett napunk, már csak szétkent csókoktól fakóvá mart flammeum, krómsárgává kopott sugárnyaláb, delelünk hamis dicsfényünkbe burkolózva, és buta mosolyra görbülünk, torz árnyékokká fonnyadva még tündöklőn, nyomorúságunk pompájába fojtva, ahogy lassú ecsetvonásokkal kékül a táj, mélyül a sötét, és a szétszaladó felhők, furcsa idomok, ödémás kezekkel horgolják fel az alkonyt fölénk…
És talán ha…tövismadarakként száguldanánk egymásba, az volna már csak igazán szép, szenvedéllyel kioltani a szenvedélyt…
Legutóbbi hozzászólások