Mégis van a szörnyű tuskó-mozgásában valami mérhetetlenül-és-kérlelhetetlenül észvesztő…amolyan tengeralattjáró-báj.
Rá nézek, és innen tudom csak, hogy van isten, mert más nem tudná ilyen csodálatos, ugyanakkor rémesen szemfacsaró módon összehangolni az összehangolhatatlant.
believe.
zötperc.
Volt-e már olyan, a beteges határait súroló érzülete-elgondolása, hogy most, na most egy laza mozdulattal kirántja a mellkasán sorjázó patentokat egymás biztos fogásából, letépi a tulajdon bőrét, és golyóálló üveg mögött fogja rejtegetni ezentúl a külvilág elől, egy fényszegény szobában, hogy megóvja a rajta felejtődött pillantásokat-érintéseket-csókokat-illatfoszlányokat, egen, minden egyes ott delelő atomot, fotont, pigmentet, porszemet, villanást, trafóházat és kombájnt…?
life sucks.
Be vagyok rá idomítva, hogy a hogy vagy-okra dramaturgiailag tökéletes remekül-öket vágjak rá úgy gyomorból, minden arcizmomat ráfeszítve a hihetőség érdekében, de ma azért kedvem lett volna megkérdezni a gázszerelőt, hogy fosott-e már bele macska a fürdővizébe.
önstilizáció.
Fiktív vagyok.
'the world is falling asleep today'.
Valahol elcsattan egy csók. Nematiédül.
Szerelmeid lejárt hullák, szemgödrökben vak-vágtázó, vonagló mosolyú, távoli, nevesincs-objektumok. Már csupán.
És te…a búfaló amfetamin, egy csendből sarjadó sóhaj, az átmeneti jelen álom-portyázó, utolsó etapja vagy.
De legalábbis lehetnél.
Legyél…!
Hogy majd ácsoroghassunk az idő-antiidő torkolatánál, rémülten pislogva az éjszakát, mintha a világ ránk csukódott volna, éppen az imént, -abban a lassan hervadó másodpercben, míg elöntött mindent az átmeneti szín-süketség, illat-vakság, szív-bénultság-, és egy sárpocsolya csillagtalan tükrén, kábán vihogunk majd, stilizálva az érzést, halálos pitvarfibrillációvá mosolyogva egymást.
De aztán kérlek, bogozd ki magad belőlem…
demoralizéjsön.
Háromra tárgyiasuljon, kérem.
Aztán csak úgy, egy emelkedettebb pillanatában gondoljon bele, unja-e már, hogy alkategóriás, festékszórós-pikásszók játszanak istent, és hirdetnek falra-hányt-borsó módra kliséízű igét, és primitív, gettószagú panelszökevények, amolyan távolbaugró-jódlibárók próbálják szánalmas módon megmagyarázni pár elbénázott rímképletben, mi az az élet. Tudja, ez, ez már a kultúra defektje.
És…
Vajon habzik-e már kifelé a fülein a sok elegáns mellébeszélés, lenne-e például sehova-tanúja, netán náciszagú jobbikos, lenne-e bárminek is a híve, elkötelezettje, ájult-félájult rajongója, emelne-e bálványt a saját szarából, hogy azt imádhassa a maga önpusztítóan szűkre szabott kis létében, vagy esetlegesen egyetért-e vele, hogy az élet csak azért egy szarszagú, mosatlan, mócsingos maradékoktól roskadozó fapados kupleráj, mert mindenféle szégyenérzet nélkül azzá tesszük?
Legutóbbi hozzászólások