…de majd körbeüljük újra a világítótornyot, és csiszolópapírral kidörzsöljük egymás szeméből az álmot…
végtelenített egyperc.
Mosolyogva fotózzuk majd a haldoklókat az utcán, persze fogalmunk sincs, se magunkról, se másokról…
Odalépett hozzám a botrányosan magas fazon. Kitakarta azt a maradék napot, és azt mondta:
“hát nézd…nem nagy dolog.”
És tényleg nem volt nagy dolog.
Szerintem ha nyújtózkodott volna még egy kicsit, elérte volna a felhőket, hogy azt mondhassa a vászonarcú-kislánynak is, “nem nagy dolog”…
Vártuk az esőt is, vártuk nagyon abban a rohadt buszmegállóban, de csak nem jött…
Amúgy meg…kár lett volna megmondanom nekik, hogy mi valójában nemhogy a buszmegállóban nem ülünk, de még csak létezni sem létezünk…csak valahogy beszorultunk a kimerevedett pillanatba… úgyhogy, hűlt helyünkről mosolyog már csak ránk, mert tulajdonképpen ott vagyunk, még ha nem is vagyunk már sehol.
Kicsit vége a világnak
Legutóbbi hozzászólások