Negyvenkilenc kiló individuális szar vagyok egy tál pot au feu-ben.
endgame.
Fiatalon halunk meg, jelentéktelen dolgokért, persze utólag már nem számít, nincs éle, csak tompán játszik bent a húsban, hétév távlata, a szekrényben kulcsra zárva, az arcok mentén kikapart pupilla, és ahogy megrohadtak a madarak, megrohadtál te is, bordák ívén, ketrecekben, kötőszövetekben, és már senki sem játssza vissza, azt a dalt, bonus track vagy, elbaszott idő egy bakelitlemezen, amit már nem visz a csontba kopott tű, és már nem találsz vénát, amin át befolyhatnál a tönkrement rendszerbe; az elefántok elfelejtenek, lemondják az előfizetést, és nem váltják vissza a retúr jegyeket.
'show your bones'.
Tudni is akarni, velőig, nem csak sejteni meg vélni a fel-színt; és a végén talán még elhinnéd, hogy jó lesz, velem megrohadni a hűtőrácson, valami hülye augusztusi délután.
útvesztőhely.
A húsban vagy, beszakadt minden fullánk.
A neved hatbetűs labirintusát, éjszakánként darázsmaskarás, kék örömlányok vigyázzák;
édes innen a nincskiút.
632.
Valami hajnali mocskos altatódalt dúdolsz, a sofőr üres csatornára vált, és süket papírmasé emberek torkát kaparják a kihalt sávon őrjöngő frekvenciák, a fejemben a hangoddal párhuzamosan serceg a hangyás rádióadás, aztán megsüketülök amikor leszállsz, és a zöngék megérzik a szökőárként betóduló hideg fekete illatát, meg a bolygók elbaszott együttállását, elmaradsz, és kint akkor elvéreznek a rohanó térkövek, és bent meg a gyógyuló varratokat piszkálják a papírmasé emberek.
diasztolé.
Körforgunk négy fal közt a végtelen körül, az illata édes lidércfényes pokol, a szánkban leégett metropoliszok, hólyagos zsákutcák közt ordibáló koromnyelvek, és egy kettétört felhőkarcoló; halványzöld tévéfényt hunyorgó ablakok üvegidegeibe zárt dimenziók nyitják ránk, konzisztens cellaajtókként a valóságot, a szomszéd meg a gázcsapot, és fel sem épült városok merülnek el, padokba vésve, meg a szemei elhalt, kocsonyás mozivásznán, ahol a pipacsok is csak olvadó negatívok, ugyanúgy kattanunk, ugyanúgy elkattannánk, hogy átbillenjünk a perc súlypontján, de az óráink mind szétketyegnek, és már csak rohanunk magunk után, meztelenül, piroskéken, tegnapot vedlett, nyálkás-kibaszott bőr-mikiegerek, túlfutnak rajtunk a dolgok, és a falaink is hatalmasra nőnek, hogy meghatározzanak, elválasszanak és kirekesszenek, és a járdák, vacak szigetek, ólomgondolákként a felhasadt aszfalt-testünkbe süllyednek, körvonalaink már nincsenek, csak a szavak, meg, hogy egyre üresebb, hogy egyre, hogy potyautas bennünk az élet, hogy a kékek, meg a csillagok, hogy a csillagok is csak hajótörött kék matrózok.
so.
…és vagyok én, teljes leszbikus valómban, ön(ki)elégülve önnön magam felülmúlhatatlan látványától; bárgyú ötpercek a tükör előtt, amikor felülemelkedik a zember, a hitványságán, és szereti önmagában azt, aki ő önmagán kívül is ő maga, minden kéretlen, veleszületett genetikai idomtalanságával, esetlenségével és csupaszságával; ez az a grandiózus pillanat, a váratlan ráeszmélés, hogy tulajdonképpen dugnál magaddal, ha most szembe jönnél veled.
Legutóbbi hozzászólások