A szádban kákics nyílt, és odakint kockaházak sikoltottak.
Égünk csak csempehideg lázban,
félbehajtva,
lakatlan fürdőszobákban,
vékony nejlonvénákon át,
szivárog valami benzingőzös többlet-élet;
gőgös öblítőtartályok,
alattuk nagy fehér porcelánistenek;
hajóroncsok a fürdőkád alján,
és fojtott ritmusban cirkulál,
sarokba szorított univerzumként a csend,
minden futólagos,
mint egy elnagyolt képlet;
mint ezek az ötperces meztelen tündöklések,
öröklétben; háttal a tükörnek,
minden képlékeny,
mint ez a nincsközeg,
mint az, hogy minket drótanyák neveltek,
közönnyel-közönyre;
kiégett betoncsontváznak lenni,
k i t é r d e k e l
most is pont átnézel;
és ütőeret ér a pupilla éle,
szűköl a szem, benne fülledt kátyúk;
belobbant holdidomok, kékek, tekintetek,
és a molylepkés nevetéseink benn(ed)égnek.
Legutóbbi hozzászólások