Egy asztal két végén, polárkék-porcelán csészék vagyunk, csordulásig, és elefántokat hajigálunk egymás felé, szemérmesen nyögve a viszontlátások idealizált mámorát, -fantomfájdalom-, nincseket nyalsz a homlokomra és nincsekkel váglak szájba, nincseket látsz és nincseket álmodok, nincseket ütsz és nincseket fájlalok, nincseket kérdezel és nincsenek válaszok, csészék vagyunk-nincsek vagyunk; mint a pupillákba dermedt tükörképek, csorbulásig.
sucker love.
…és a szánkon kihabzó novocain-tabletták utáni analgikus kardio-flashek közepette se felejtsük el, kedves barátaim, hogy a szerelem mindig hülyefaszt csinál belőlünk…
numbness.
…de majd fellegvárakat építünk a csikkjeimből, ha elmúlt ez a belső hullamerevség, ez a szétklopfolt űr, az álom-roncsokat dédelgető szemhéjak alatt, a kiégett pupillákban és íriszekben, a sejtekben, az idegekben, hogy ott vagy a zsigerekben; mint valami skizoaffektív zavar a fejekben, zavar a fejemben.
kilenc.
Ez körfolyosó-romantika; kétirányú féreglyuk a szívem, és a téridőbe lőtt, dimenziónyi sebekbe varasodó ámorok csikkeket nyomnak el a homlokomon.
lek.
[Virágoznak a gömbrágók, és -nekem nem kéne ezt éreznem- billogok barkóbáznak egy csíkos szatyorban.]
Legutóbbi hozzászólások