Csillagok rongyossá nyúlt köldökzsinórja tart veled egy testben, a magát nukleárissá hasító csendben.
freak out.
Tudod, az a zsigeri érzés, ami szögesdróttal kacskaringósra nyaldossa az idegpályáidat, és míg egyre kevesebb sikerrel próbálod megakadályozni az agyadban beálló magfúziót, kétszáz kilométer per órás sebességgel ereszti szélnek a gondolatot, hogy most, na most felkapod a mosogatóban morzsa-tobzódó műanyagtálcát, és agyonvered vele a szomszédot, mert csak és kizárólag üvöltve képes ‘gyerek-nevelni’, a nap silány 24 órájából 32-ben, azt is a dolog lehető legprimitívebb értelmében. Aztán mondjuk belefejelsz az asztalon csillogva sorjázó varrótűkbe, akupunktúrás-kezelés gyanánt megcélozva a kellő arcidegeket, hogy bugyuta mosolyra görbülj, megindítva a szájszéli örömnyál-főcsapokat, ököllel szálkásra csapkodva a padlót egy magne b6 reklám mámorából ocsúdva némi fellengzős, ocsmányul félregombolt-ingbe csavart öntudatra.
Kicsit olyan ez, mint mozgó célpontnak lenni egy maroknyi, lapáttal hadonászó, öngyújtógázt szívott kiscsoportos óvodás közt a játszótéren, homokozóvödörrel a fejeden.
napi bölcselet.
a rossz lányok is vesznek tejfölt.
fuckin' happy birthday.
Nem tudom mit kell ünnepelni ilyenkor, talán, hogy az ember még egy évvel közelebb került a szenilitáshoz, amikor előre láthatólag már csak annyi agya marad, mint két marék szilaj lepkefingon érlelt döglött-hintaló-kolóniának, a nyári napsütéstől negyven fokon bugyborékoló aszfalton felejtett kovászos-uborkákat idéző testében dédelgetve az öklömnyi zeppelinekké ért áttétes daganatait, jó esetben infúzióból szívva a cigarettát, két heves, ágytál-markolászós halálhörgés közti, lélegzetvételnyi agyvérzésben, egy épülettel, két szárnnyal, és három emelettel afölött a kórterem fölött, ahol azelőtt vidáman nyelve a maradék placentát, először látta meg a napvilágot a neonlámpa-világot…
Kettő null oda.
ecc-pecc-kimehecc.
-Ha lenyalod a pillangó szárnyairól a hímport, attól még nem fogsz tudni repülni.-
Az a baj, tudod, hogy letörjük egymás szárnyait…nem direkt…szeretetből, törődésből, féltésből.
(És persze, erről nem beszélünk, de önzésből is. Legfőképpen önzésből.)
spiral dancer.
Lámpák pislákoló fényorgiájába veszve füst-ölel a lég, a Hold üszkös csend-csóva csupán.
Csillag-parázs, légbuborék, hanyatló szerpentinút koszos álom-pilléreken. Rozsdás konfetti-tengerét szórja a mészfoltos éj, testek-testekbe olvadó kéj-és-kínkeserve, csak karóba húzott szenvedély.
A szív ólomfestékes porcelánedény, arzént pumpáló gépzajban, görcsös sóhajt vajúdó pészméker.
Üres vagyok, egészen. Csendtől kongó neonfolyosó, testem a zajos terminál, és frontálisan ütköznek a lelkek, a semmi kifutóján.
Uszadék-szívekben az elvágyódó dobbanások sodrása fullaszt fülledt felhő-görccsé, nem vagy, és nem vagyok, csak korcs redő a sehová-lett táj ráncos homlokán, semmiben hempergő füst-szirmokat verejtékező fejszecsapás a vágy gerincén, ékké verve magát benned.
Piruetteket hányó szél-szerenád a szemétdombon hajlongva fájón-semmitmondó vastapsodért, epekedő eső-glissé, szilánkosra csurgatva szíved vakablakát, -vagyok-, de -lenni- már nem tudok, csak króm-szerelvény, mellkasod hullámzó csend-kikötőjén.
Megszűnt létezni a pillanat.
Legutóbbi hozzászólások