0,8 sec.

Elfertőződött kékek nyomják az agyat, detonálnak a konzisztenciák, az arcára kimért, monokróm mámorok csikarják a gyomor görcsökben-záródó tűzfalát, aztán perforál, ólomgyökeret kap a kicsorbult láb, a tüdő vonakodva hurcolja a légkör cseppfolyós-titok-szagát, meg az embóliát, kapkod a meghökkent mellkas, és ő a vak-merőbb-szemével, letépi a csontokról a nyugtalan húst, elfojtott futótűzként találkozunk, néha, tetten ért nézésekben, szűk folyosókon, csődöt mond a szándék, és zár a száj, a nyelv elharapja magát, a szív elbaszott papírnehezék, tájfun idején, materiális közegben, köz-elkerülő távolságok lökik maguk előtt a lekésett alkalmat, meg az eldobbant teret, tiltakozó ftalokék remegéseket ürít a szervezet, és valahol ott a feldúlt testben, az óratornyok sóvárognak és elernyednek, valahol ott gyógyíthatatlanul ülnek bennük a félelmek.