Ülök az elefántcsonttorony tetején. Erjed bennem a lelked; megromlott tekintetek, lejárt szavatosság.
Kiírtalak. Megbánom.
Ülsz az elefántcsonttorony tetején, torz gólemként, amit valami ostoba isten, meg az élet formált, kényes mozdulatokkal, kínosan mozdulatlanná. Agyonnyom az idő, és csak ülsz ott, emlékhideg brokátkabátban, mintha még mindig várnál, valami már-soha-meg-nem-történőt, mert van még mire várni, nincsen késő, neked nincs, te túl korán jöttél. Lassan csúsznak belénk az évek.
Néha tükör vagy, kérges, hideg, öregszagú, idegen. Tükre a mulandóságnak, annyiszor összetörtelek, hét év szerencsétlenség, meg még hét, meg még, és már nem emlékszem, ki voltál, csak valahogy belém-öregedtél, égtél, morzsolódtál, nemesedtél. Annyiszor megöltelek.
Maradtál. Elmentél.
Elvegyültem, tömegben, vonzásban, gravitációban, atom voltam, anyag, káosz és tér, és te, terhes nagy üresség lettél, cipellek magammal, osztozol velem hatalmon, kényszeren, májfolton és szégyenen, néha az ágyamba vizelsz, bukott forradalmár, érdektelen vagy, a világ elrohan, leköp, nincs már helyed, kifordultál az időből, lassan csúsztak belénk az évek, tanúja voltál, mindennek, urnája, börtönőre, örökkéje, dugtál a csontvázaimmal, vécékben, szekrényekben, megdugtad a nőimet, megdugtad a titkaimat, és megdugtad az egész életemet.
Vénasszonyok vagyunk, keménykalapban. Néha beszélünk magunkban. Szörnyű shakespeare-i lélekmonológok ezek. Remeg a kezünk, savósak a szemeink, a csontból kioldódott a kalcium, üszkös a velő, száraz a váz. Itt vagy még mindig. Itt vagyok.
Emberek ülnek az elefántcsonttorony tetején, és nézik, ahogy meszesedsz, meszesedem.
davaj dasvidaniya, a kurva anyád
Oldal ajánlása emailben
X
Legutóbbi hozzászólások