A bordáink közt kileng a szeizmográf, és ez a pillanat most sztómazsákokba ürül, masszák, matériák és impressziók; minden csak elhadart, homályos reflexió.
bohóckópiák/3.
tudod, nem kell elhinni a voltmáregyszereket.
Akkor már végighazudtam a fél életemet, valami buszmegállóban, vetítőgéppel a hónom alatt, vártam, de csak belém rohant, a handlé, és futtában befalazott minden ajtót, ablakot, és nem értettem azt a könnyelmű architektúrát, amin át csak félig láttam el, a szívéig, néhanapján, ha volt bennem mersz, átrágni a kötőszöveteket, csorba papírvágó ollóval átvágni a marionett-idegeket, -szavak, meg valami érzés; fosszilis lenyomatok, itt maradtak görcsnek, a lepedőben-, és közben csontvárosok épültek, és állandósult bennük a térszűkület, -sárga robbanómotorok hízelegnek az agyamban-, aztán arra keltek a meggyötört párnák, hogy fejek még vannak, túladagolva; álmokkal meg undorral, de nincs többé kohéziós erő, -csak azt tart össze, hogy szétesünk-, én lettem az ócskás, aki átrohan, és nézi, hogy ott most Ő áll, a hóna alatt karcos pódium és mesterkélt rivaldafény, -olyan lesz emlékezni, mint egy nekrofil aktus-, hajtűkanyar a lélek, és a semmi szélvédőjén át zuhanunk mindig egyre kékebb-és-kékebb szakadékokba, -félbetépett szöcskék dámáznak a tüdőmben-, aztán lassan majd csend lesz, és a csontvázak sem akarnak többé molylepte szekrényekben dugni.
énkézzelnemérlekel.
neurotoxin.
Szőkére jártad bennem a várost.
Másokkal csak idegszálak kötnek össze, némi nyál meg verőér, –tudod, én vagyok a nyuszika aki most belenéz az atomreaktorba-, becsukom a szemem, és ott bent kurvák úsznak, kurvák a formalinban, és misebort pisálnak az álmok, –keringőznek bennünk az iszapszemű-hercegnők-, a lélek az semmi, a lélek az porcukor, ha te is fehérnek képzeled, -egyszer csak lejár a szavatosságunk-, a vágy üresen áll, és integet a kirúzsozott pornó-király, kereslek; nincsekben, antigravitációban, -de az iszapszemű hercegnők megbotlanak-, tudod, én vagyok a nyuszika, aki most belenéz az atomreaktorba.
so.
Szeretnék néha az önéletrajzom lenni. Heti egyszer, öt percre, hogy tudjam, mennyire viszolyognék magamtól, ha mindaz igaz lenne, ami bele van írva.
lifesucks.
Tessék szaporán elképzelésbe kezdeni, úgy, jó, köszönöm. Kaptam a minap szerelmeslevelet a munkaügyiből, amolyan igazi csillámporos, vattacukor-illatú, rúzs-maszatos lávlettert, hogy érezzem azt a lassan már elképesztő méreteket öltő törődést, amivel irányomban viseltetnek, olyan tartalommal, amitől egycsapásra összeugrottak a nyálmirigyek a számban, leevett a lábamról a boldogság, mert életem lehető legkecsegtetőbb ajánlatát tolták bele a még mindig nem túl előnyös ábrázatomba, amire épeszű ember egyszerűen képtelen lenne nemet mondani, lásd, ingyen, (ingyen ember! mekkora szó ez!), jelentkezhetek egy mangalica-tenyésztési előadássorozatra, (amit ráadásul a kedvenc helyemen, halál fasza után két megállóval valami üveghegyen túli faluban/tanyán bonyolítanak le, aminek mindeddig még a létezéséről sem tudtam, és most tetszik tudni miről beszélek, egy olyan tipikus nóném településről, ahová havi egyszer megy valami fapados üresjárat, valami karosszériájáig lerágott buszmaradvány, amolyan hat keréken némi rozsda csámcsog fémcsonkokon, meg mohás szemű nyugdíjasokon) ugyan ki ne verné földhöz ettől a seggét örömében, tapsikolva, mint egy retardált kisóvódás, és komolyan nem is értem, hogy nem jutott még eszembe, hogy disznókat tenyésszek itt a harmadikon, de most, hogy felgyújtották bennem a megvilágosodás hatvan wattos izzóját, már itt lebeg lelki szemeim előtt az idilli kép, ahogy napsütötte vasárnap délutánonként összeröffenünk a szoba közepére baszott, öblös vályúnál, a tévében valami ostoba szappanopera ügyeletes kretén-szépfiúja dorombol, mi pedig kétpofára zabáljuk a moslékot, magunk alá szarunk és bele-belehemperedve kacarászunk, mint egy igazi, boldog, nagy család, ha nem is mindhalálig, az ÁNTSZ-ig biztosan.
syncope.
Ha az infraportok nem visznek több érzést adatlábon, és ha minden hallucinogén anyag sikítva billen ki a testből, és a te direktpozitív terekbe csomagolt Sohaországod a varratok mentén felreped, feslett hússzívek ordibálnak majd a placcon, -vigyél el egy körre, édesem-, arany már nem, de üveg-életünk még lehet, olyanok leszünk, mint a pocsolyák látszat-képeit nyaldosó porszemek, keveredünk, ötvöződünk, kötődést dagonyázunk sárból, iszap-mixtúrákat szeretkezünk össze, amíg ezek a szennyes érzés-vegyületek fel nem hígítják a falakat, és akkor az árnyékaink már mosoly-üres polaroidokon táncolnak csak, –mint a szaténruhás őrültek-, mert a színeket, elcsókolják a takaró alatt, a tékozló csillagok.
nárcizmus.
Én ezt a ‘szonegy évemet, (ugye milyen egocentrikus dolog ‘én’-nel kezdeni egy mondatot?) mindegy szálig elcserélném buborékfóliára, és úgy tudnám imádni ‘szonegy év habkönnyű polietilén testét, tíz pukkantásra felajzott ujjbeggyel, ahogy még nem imádtam soha semmit. (Magamon kívül).
so.
Szerintem, ha póniblog lennék, vagy hatásvadász idézeteket és szerelmes picsogásokat felvonultató színes-szagos, rózsaszín-keretes tiniblog, esetleg gasztro-blog, hogy terjesszem a konyhaisten főzőtasakos igéjét, meg a szalmonellát, ízléses, cseresznyemintás zománcedénykékben, vagy talán ha bögyös-faros harmincas, frissen ‘lett’ anyuka lennék, annyira frissen, hogy a gyerkőc még méhlepény-szagút büfög, és arról panaszkodnék, hogy akkora a seggem, mint egy kétajtós szekrény, és a melleimet látva hisztérikus üdvrivalgásban törnek ki a tejüzemvezetők, esetleg ha minden értelem, és érzelmi intelligencia hiányában bölcselkedő, mégis semmitmondó eszmefuttatásokat vésnék onlájn platformokra a szeretetről, (mert szeretek én mindenkit mocskosul), tenném mindezt velőtrázóan szemfacsaró módon, a jó ízlés határmezsgyéjét meg sem közelítő közhelyesírással, talán ha isten, vagy egyéb képzeletbeli barát alázatos szolgájaként téríteném a jónépet, és vérrel-verítékkel próbálnék megmenteni minden gyarló lelket a pokoltól és a gyorskajától, avagy ha csak szimplán mocskolódni kezdenék, céltáblává emelve mindent, és mindenkit, aki él és mozog, de ha nem mozog, hát az sem nagy baj, sértenék én mindent, kegyeletet, közszemérmet, becsületet, szerzői jogokat, kíméletlenül belepisálnék a monitorodba is barátom, szóval ha mindez lennék egyszerre, vagy csak külön-külön, valószínűleg javuló tendenciát mutatnék olvasottságból. De szerintem rábasztam, mert meg sem közelítek egy harmincas anyukát, korban sem, szexuális irányultságban sem, valószínűleg mellméretben sem, (nem mintha baj lenne, mert a kis mell egy igazán előnyös dolog, ld.: fürdésnél nem kell hátracsapnod, hogy meg tudd mosni alatta, nem vág pofán erőteljesebb mozdulatoknál, látod tőle a lábujjaidat, és biztos, hogy nem fogsz megfulladni alvás közben, továbbá a korral járó, mellre-ható gravitációs erők megsokszorozódása, avagy természetes szottyadási együttható, ahogy tecc’, sem csinál belőlük amolyan köldök-csiklandozó, kifacsart tejeszacskókat, jó eséllyel, ugye), ja, és a pónikat is kurvára utálom.
Legutóbbi hozzászólások