Hogy lássátok kivel van dolgotok, ugyan csak pár napja vannak émelyítőbbnél-hányingerebb fogalmaim Nórika, és az ő már-már világopuszok csillámporos gyerekhányással körülmosolygott sorába emelt-emlegetett ‘munkásságáról’, (ha lehet ezt a magyar irodalom légyszar-maszatkás siratófalára pacsmagolt, hitvány nejlonhányást egyáltalán munkásságnak nevezni), most szőnyeg alá söpröm minden méltóságomat, és lesüllyedek a lét ezen, minden nyáladzó ölebbé tutujgatott EQ és IQ pontomnál jóval alacsonyabbra kalibrált szintjére, ahol egy oraveczből írónőt lehet hazudni, ahol ennek a fényes sztaniolba csomagolt cukorszarnak létjogosultsága van, ahol a libri képes ezeket a felfakadt, rózsaszín-gennyet prüszkölő fekélyeket könyvnek titulálni, és én egyrészt nem értem, hogy lehet valakiben hajlam, ekkora fokú írói igénytelenségre, mi ez az irdatlan mennyiségű logikai hátraszaltó és leszúrt rittberger, ormótlan mondatszerkezeti szarvashibaklövés, és veleszületett stílusbeli fogyatékosság, hogy miért nincs a mondanivaló mögött használható, értékelhető tartalom, vagy egyáltalán csak tartalom, mert még egy tizenévei elejét taposó kislány póniblogját olvasni sem fáj annyira, mint ezt a langymeleg, maláriától szendéket köhécselő, sallangos, ál-bölcs szarkupacot, amivel a mélyen tisztelt művésznő hiperaktív bélféreg módjára mászik egyre feljebb az irodalom picsájában, és egészen gátszakadásig keféli bele magát a köztudatba, a köz silány kis tudatába, mert ő most rohadtul meg fogja váltani a világot, és igenis vannak, lesznek is hülyék, akik meglátják benne a messiást, a megvilágosodás hatvan wattos izzóját, az iránymutatót, a jelzőtáblát, a döglött macskát az árokparton, mert így mint ő, mert ezt mint ő még senki sem mondta ki, senki sem írta le, kivételt képez ez alól persze a többi klisé-mágus, (ld.: Müller, Popper, Csernus, Coelho, etc.), és ha csak egy minimális tehetséggel bírna, vagy ha állna a szavai mögött valós élettapasztalat, még talán bólogatnék, hogy jólvan-jólvan, bucisimi, kockacukor, aztán takarodj innen, de nem, csupán a másoktól kölcsönvett, alaposan átrágott, hitványul újrafogalmazott igazságokat köpi át az ő brilliáns elméjének szakadatlan csodálatától tátva maradt szájakba, ezek a megvezetett konzum-idióták pedig csak szívják magukba a ‘tudást’, mint a propán(t)-bután, de az a legrosszabb az egészben, hogy Nórika ezt nyilvánvalóan nem látja, se be, se ki, ő elhiszi magáról, hogy valami kibaszott, istenadta tálentum, hogy ő érti a világ minden aprócska rezzenését, az embereket, az arcidegzsábát, átlát minden problémán, sőt, mi több, nála a megoldás aranymázas kapukulcsa, és ő csak méltóságteljes bukfenceket hányva játssza a sokat megélt madame-ot, a mondvacsinált érzelmei marcipánszagú bordélyában, olykor az istenadta nép közé rúg holmi ezredjére is csontig mart, cafatokra kúrt, téves-teória-prostituáltat, mert micsoda ínyencség a sivár agyaknak a lelkiszegénység indokolatlan exhibicionizmusa, ha a birka még bele is lökheti a kiszipolyozott elméje valemely ágaskodó kis csökevényét, és mint aki jól végezte dolgát, a művésznő megveregeti a saját vállát, a semmiért, a kliséért, a közhelyért, és ez, ez az a fajta izzadtságszagú önhittség, ami már megérdemli, hogy odasüssék a -közveszélyes- bélyeget a homloka közepére, mert lásd, az ostoba, önállóan gondolkodni részben önhibáján kívül képtelen ember úgyis készpénznek veszi, elhiszi, dédelgeti, párnát is rendel; mélyen tisztelt publikum, maguk át vannak baszva, egy oravecz-idézetekkel túladagolt fapalánkon, de tudják, kurvára meg is érdemlik.
És tisztázzunk valamit, mielőtt még a nóra-hívők meglincselnek, és a képembe hányják, hogy irigykedem, mert ugye ez a divat, akinek a többséggel ellenkező véleménye van, az nyilván irigy, de szólok: nem. Erre nem lehet, erre nem tudok. Sőt, egyenesen szánnám magam, ha csak egy oravecznyit nyújtanék, magyarán: a Semmit. Klisét meg szemetet.
Persze eleve minek pofázok, csak egy nyolc olvasós, lecsúszott blogger vagyok, nem művész, nem író, egy ugyanakkora senki, mint Nóra, azzal a különbséggel, hogy egyrészt van önkritikám, másrészt többre becsülöm magamat annál, hogy bálványt emeljek a saját szaromból, és többre becsülöm ezt a nyolc egész olvasót is, mint egy oravecz-féle a maga kilencvenezrét, annál, hogy azt a bizonyos szart flitteres dísztasakba tegyem, és azt mondjam rá, híveim, ez a boldogság kulcsa.
Oldal ajánlása emailben
X
Legutóbbi hozzászólások